2013. augusztus 10., szombat

Pontot teszek a végére

Július 8-a, hétfő, mozgalmas napnak néztem elébe. Délután négyre kellett mennem a fogorvoshoz. Ez volt az utolsó alkalom, már nagyon elegem volt a kezelésből. Reggel Zoli elment kocsival dolgozni. Úgy volt, hogy du. megyek Pestre vonattal, aztán együtt jövünk haza. Szóval, Zoli elment dolgozni, de kb. félóra múlva belépett morogva az ajtón, hogy már megint vacakol a kocsi, melegszik a fék, inkább visszafordult, átviszi a szerelőhöz.
Úgy alakult, hogy délután együtt mentünk Pestre. Jó sok döcögőn áthajtottunk, hogy a fékben valami rugó kipattanjon. Rendeződött. Hamar végeztem. Indultunk haza, de nem a megszokott úton. Kérdeztem is, hogy ide nem kell-e matrica, mire Zoli azt mondta, hogy van, még korábban vette, amikor az anyukáját Debrecenből vitte a balatonfüredi szívkórházba. Jó.
Mondtam, hogy Irsán - a szomszéd faluban - álljunk meg kenyérért. Mikor elhajtottunk a falu mellett, gondoltam, majd Bercelen veszünk, még ott is nyitva lesz a bolt. De a berceli lehajtón sem mentünk le. Mondtam is, hogy egy kenyérért nem kellene Ceglédre menni.
A ceglédi állomás parkolójában egészen világos volt, hogy valaki jön hozzánk. Hangosan filóztam. Mivel hárman férnek be hozzánk, talán a bátyám jön a gyerekekkel. Vagy a sógornőm a gyerekekkel. A férje úgyis Pesten dolgozik, eljön ő is, és találkoznak nálunk. Gyanítottam, hogy az anyósom nem ülne még vonatra a gyerekekkel öt héttel a szívműtétje után. Zoli persze csak somolygott. Anyósom jött egyedül. :)
Mikor haza értünk, a lányok már kint a kertben terített asztalnál fogadtak minket. Torta, pezsgő. A 40. születésnapomon köszöntöttek fel, bár az csak egy nappal később van.
Hogy mit kaptam? Kaptam egy csajos, lila metszőollót, ami csakis az enyém. Ruhaféléket, kozmetikumokat, édességet, "valamiremajdelköltöd"-öt. Kaptam egy olasz szótárt és térképet Toszkánáról. Ez nem lepett meg, mert tudtam, hogy tudják, mennyire szeretem Olaszországot. Nem ez volt az első alkalom, hogy útikönyvet kaptam. Ami viszont meglepett, hogy kaptam egy édibédi kis fényképezőt. Nagyon szeretek fényképezni, rögtön le is fényképeztem a csapatot. Örültem.
Aztán felvágtam a tortát, koccintottunk, és leültünk beszélgetni.
Ekkor Zoli megkérdezte, hogy még mindig nem esik le, hogy miért kaptam térképet, szótárt, fényképezőt, és miért hívott bébiszittert?
Azt éreztem, ilyen nincs, az nem lehet. Annyira nem volt valóságos!  Július 10-én indultunk Zolival ketten öt napra Olaszországba, Toszkánába, Volterrába. Még most, írás közben is elfog a sírás.
Folyt. köv.

A lehető legjobbakat! 

Kata

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése